Mivel első terhességem teljesen komplikáció mentesen zajlott, azt hittem, hogy ez a másodiknál sem lehet másképpen. Végeztem a napi teendőket. Estére el-elfáradtam, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, hiszen az előző terhességnél sem kíméltem magam (első fiam 40 hét után született). Nem voltam tisztában a koraszülöttséggel, szinte alig hallottam róla, és fel sem merült bennem, hogy velem is megtörténhet.
Aztán egy feje tetejére fordult hétvége után, vasárnap este elfolyt a magzat víz, aznap töltöttem be a 33. hetet. Amikor készülődtem a kórházba sem tudatosult bennem, hogy ez mivel fog járni. Aztán amikor bementünk, tudatták velem, hogy ennek korababa lesz a vége. A szülészetre kerültem. Miután bekaptam a tüdőérlelőket és napok múltán a szervezetem nem reagált az oxitocinra, szerda reggel az orvosok úgy döntöttek, hogy sűrgősségi császárral kiveszik a babát. A születést követően jó értékeket kapott és a súlya is viszonylag rendben volt, így jött a világra 33 hét és 3 napra 1990 grammal és 46cm-rel Huba.
Hubát felvitték az újszülött osztályra, én még maradtam megfigyelésen a szülészeten. Aztán két óra múlva jött egy asszisztensnő, hogy rohamosan romlik a kicsi állapota és vinni kell Vásárhelyre. Többszöri telefonálás és sürgetés után, 6 órakor megérkezett a helikopter és elvitték. Nagyon sokat romlott az állapota az úton is, intubálni kellett és trombózist is kapott. Itthon engem erősítettek, hogy minél hamarabb tudjak utána menni, Vásárhelyen pedig az ő életéért küzdöttek. Az 5. napon erősödtem meg annyira, hogy elvigyenek engem is.
Ami ott fogadott az egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző. Lélegeztető gépen volt, szondával kapta a tápszert és midenféle kütyü volt rászerelve, hogy az életfunkcióit tudják követni, viszont a felszereltség, a korszerűség és az orvosok profizmusa nyugtatott. Napokig kritikus volt az állapota, aztán a 8. napon stabilizálódott és onnan már napról napra erősödött. Fokozatosan megerősödve 30 nap után haza jöhettünk.
Az elmúlt 3 és fél évben, Huba szépen fejlődött. Visszajártunk kontrollokra, foglalkozásokon, fejlesztéseken vettünk részt. Mostanra már egy makkegészséges okos és ügyes napközis.
Nagyon sok mindent adott ez az időszak. Még jobban csodálom az orvosokat, asszisztenseket. Munkájuk és odaadásuk bizalommal töltött el végig. Minden kedves gesztus, mondat erőt adott és ezért mindig hálás leszek.
A család, a barátok és az ismerősök támogatását és imáját végig éreztem és nagyon sokat segített, hogy kitartsak és ezáltal Hubát is erősítsem, biztassam. A legnagyobb hős mégis Ő volt. Azóta is érzem benne ezt a hatalmas élni akarást, küzdést. Ahogyan telnek az évek és bontogatja szárnyait, napról napra büszkébb vagyok rá.
