Csodabogarak
Egész hétvégén cukorszintet mértem, étkezés előtt, után egy órával és két órával. Stresszelt. Vasárnap 2016.10.13-án este lefekvés előtt észrevettem, hogy gond van. Sürgősségin megvizsgáltak és be is fektettek, megrövidült a méhnyakam. Labor vizsgálatok, gyógyszeres kezelések következtek vénásan. A fájdalom, a kétségek mellett szövődtek az emberi kapcsolatok.
2016.11.03-án, csütörtökön felvitt a mentő Marosvásárhelyre, a várandósság 26. hetében.
A sürgősségin a vérvételt, nőgyógyászati vizsgálat követte és felkerültünk a nőgyógyászat osztályra.
A személyzet hozzáállása vegyes volt. Szombat délelőtt Zselyke magzatburkából kezdett szivárogni a víz.
Ágytálazásra szorultam, de voltak akik kijelentették a személyzetből, hogy oldjam meg magamnak.
Vasárnap este a férjem és édesanyám elbúcsúztak abban a reményben, hogy a következő hétvégén találkozunk.
Este 20:45-kor elkezdtem görcsölni, amit jelentettem az asszisztensnőnek. Javasolta,hogy vegyek be egy Diazepant, elkértem a telefonszámát, lekapcsolta a villanyt és kiment. Egyre erősebbek és gyakoribbak lettek a görcsök, tudatosult bennem, hogy ezek már fájások. Hívtam a nővért, ő az orvost. Megvizsgált, négy ujjnyira meg voltam nyílva. Azonnal taszítottak a szülőszobára. A férjem és édesanyám hazaértek, mire én küldtem az üzenetet ,, Beindult a szülés”. Indultak vissza.
Nagy volt körülöttünk a nyüzsgés, idegesek voltak, ingerültek. Mikor már fent voltam a kecskén a két szülész nőgyógyász közül az egyik megkért, hogy figyeljek csak rá és amit ő mond, azt csináljam. Szakmailag nagyon jó kezekben voltunk. 1 óra 20 perckor megszületett Zselyke 780 grammal, ez idő alatt Noé farral fordult. Próbálták befordítani, de benne volt a pakliban, hogy császármetszés lesz. Kaptam oxitocint és Noé is megszületett 1 óra 30 perckor 820 grammal. Mindkettejüket csak egy-egy pillanatra láthattam, mert rohantak velük a PIC-re.
Legközelebb 13 órakor találkozhattunk velük a férjemmel. Ijesztő, fájdalmas és örömteli találkozás volt. Keveset láttunk belőlük, a takaró, az oxigén maszk és a sapka takarta a 32 ill. 34 cm-es babáinkat.
Leköltöztettek arra az emeletre ahol voltak a gyerekeink. Az ottlétünk során hatszor költöztem szobáról szobára.
A születésük utáni nap beszéltem az újszülött orvosnővel, ismertették a lehetséges veszélyeket és megközelítőleg 2-3 hónapot kell ott legyünk. Bennem cikáztak a gondolatok, vitáztam Istennel, miért mi, milyen lesz a jövőnk. ..Visszatérve a szalonba kinyitottam a Szentírást Jeremiás 3:14-16, tudtam,hogy minden rendben lesz. Az ottlétünk során formálódtam én is. Harcos amazonként vittem végig a megígért kenguruzást, tornásztattam, stimuláltam a gyerekeket, nem mindig örült ennek a személyzet, de én tettem a dolgom, amit anyaként tehettem. Megharcoltam az anyatejért, szoptatási tanácsadótól kaptam jó praktikákat, amikkel megnöveltem a tejmennyiséget. Köszönet ezúton is Fekete Évának és Szöszinek a tanácsokért és támogatásért.
Isten küldött védőangyalokat. Az én Évámat! Aki pótolta a szeretteim hiányát, átölelt és meghallgatott.
Éva barátnője kérésére meglátogatott egy székelyudvarhelyi anyukát (engem), és attól a naptól kezdve kettő és fél hónapig, ő hozta a teát és a melegséget, a kapaszkodót számomra. Hála érte!
Születésük után 12 nappal simogathattam meg először gyermekeinket, nekem ezek voltak az arany percek. A mi őrangyalunk Imola (intenzív asszisztens) volt szolgálatban. Mikor ő volt nyugodt voltam és biztonságban éreztem magunkat.
Nehéz ünnepek következtek, Karácsony, Szilveszter. A gyerekek gyarapodtak, óránként változott a helyzet a PIC-en. Noénak nehezebb volt. Karácsony reggelén észrevettem, hogy nagyon rosszul van. Ekkor már kikerültek az intenzív terápiáról a poszt terápiára. Ismét egy inkubátorban voltak. Jelentettem az ügyeletes orvosnak. 72 órát adtak, hogy reagál a szervezete az antibiotikumra. Nem minden gyerek reagált jól, voltak aki elmentek. Noé megküzdött, visszakerült az intenzív terápiára és kezdtük előlröl.
Zselykét is megviselte a szétválás. Teltek a napok, az akadályokat megugrottuk. 2017 Január 9-én bejelentette a rezidens doktornő akihez tartoztak a gyerekek, hogy átkerülünk mi egy másik kórházba. Beszéltem az osztályvezető főorvosnővel, hogy küldjenek haza az udvarhelyi kórházba, de nem ment bele. Összepakoltam. Másnap jöttek, hogy mégsem kell menni. Megnyugodtam, nehéz volt, de már megszoktuk itt. Nyílik az ajtó, jött a rezidens orvosnő, hogy pakoljak újra, mert másnap mégis megyünk.
Január 12-e volt a férjem születésnapja, szerettem volna költözni, de haza, meglepni és nem egy másik intézménybe. Felöltözve vártam Marika ágyán a mentőt, kivettem a mellszívót, elpakoltam, vittem a tejet és elbúcsúztam az asszisztensektől. Mélységes hála volt bennem, a rossz is megszépült. Az ő fáradságos munkájuk megfizethetetlen, ezt nevezik hivatásnak. Este 22 óráig pakoltam ki és be a mellszívót. 22 órakor egy betegápolóval vittük a kicsiket a kezünkben és ültünk be a mentőbe. Megérkeztünk a 2-es számú nőgyógyászatra. Nem tudták mit kezdjenek velem, a gyerekeket elvitték és melegített ágy hiányában újra inkubátorba kerültek. Engem elkezdtek vizsgálni, éjjel 2 óra volt mire nyugovóra tértem. Nyomorúságosnak indult, spártai körülmények között az ottlétünk, kevés volt a személyzet is. Megtanultam inkubátorba tisztába tenni őket. Január 19-én átköltöztem egy másik szalonba és mellém kerültek a gyerekek. Zselyke ruhába, Noé inkubátorba. Gyönyörű emlék. Január 30-án nagy küzdelem árán engedtek haza azzal a feltétellel, hogy az udvarhelyi kórházba befekszünk. Ekkor volt Zselyke 2220 gr és Noé 2000 gr. Hazaértünk és vizsgálat után, nem fektettek be, mert már szép ,,nagyok,, voltak a gyerekek. Hála és köszönet mindazoknak akik támogattak minket ezen a nehéz úton, és legfőképp hála és dicsőség az Úrnak, hogy egy ilyen férjjel, anyával ajándékozott meg, és megmutatta csodatételét gyermekeim által. Isten legnagyobb szövetsége velem gyermekeink.
